Vörösbegy írogat...
mert vannak dolgok, amik megihletnek...
2006. február 22., szerda
EGY ÜGYELET A SOK KÖZÜL...
23 h. után nem volt több beteg, így lefeküdtünk...éjfélkor telefonáltak, hogy jött egy beteg...felöltöztem és kimentem...hallottam, hogy ott jajgat valaki bent a röntgenben...odamentem...egy fiatal nő -28 éves- hulla részegen, összehányt hajjal és ruhával ül a tolókocsiban és éppen "haldoklik", mert ellökték az utcán és a fenekére esett...és nagyon fáj...megkértem, hogy feküdjön föl az asztalra...nem tud...akkor álljon oda az állványhoz...állni sem tud...mondtam neki, hogy a tolószékben nem tudom megröntgenezni...na fejezzem be a baszogatását-mondja...megkérdeztem, de még mindig türelmesen, hogy mondja meg, hogy akkor miért jött be az éjszaka közepén, ha nem hajlandó legalább együttműködni...ezzel elértem annyit, hogy anyázások közepette felmászott az asztalra, mindezt kb. 5 perc alatt...a nadrágját (enyhe testszagok...) én szedtem le róla, és megcsináltam a felvételeket, majd elmentem előhívni őket...mire jövök vissza a sötétkamrából, hallom hogy ordibál:
- mégis meddig fog még itt basztatni ezen a rohadt kemény asztalon? Már itt fekszem egy órája, maga meg itt hagyott és elment aludni.
- Hova mentem én? Előhívtam a felvételeit. És kb. 10 perce van itt, amiből 5-öt alatt feküdt fel a röntgenasztalra.
- Aludni ment, látom a fején, hogy most kelt fel. Szép kis hely, itt mindenki alszik.
Kész, itt elborult az agyam, és kiküldtem a röntgenből, hogy azonnal menjen innen kifelé…mikor ment ki, még visszafordult, és a vérben úszó, kocsonyás, undorító szemeivel rámnézett és ezt kérdezte:
- hogy hívják magát?
- Majd ha kijózanodik, akkor visszajön és megkérdezi, hogy ki volt az ügyeletes röntgenasszisztens.
Mit éreztem? hogy mi a fészkes fenét keresek én itt? Ez a munkám? Ezért töltök itt ennyi plussz időt, ahelyett, hogy a családommal lennék? Ennyi pénzért? Amiből alig tudok megélni? Amiből csak adósságaim vannak? ÉN MUTATKOZZAK BE EGY RÉSZEG NŐNEK? ÉN ADJAM A NEVEM EGY BAROM SZÁJÁBA??? 15 év után először érzem azt, hogy ELÉG...NEM EZÉRT JÖTTEM IDE...és igaz, hogy vannak szép dolgok, van mikor azt érzem, hogy segítek, van mikor azt érzem, hogy ezért hálásak...de sajnos ez egyre kevesebb...
2006. január 30., hétfő
EGY ÁGY...
Csak egy ágy, átmeneti szállása a betegeknek, vagy gyógyulása színhelye, vagy rosszabbodásáé, vagy haláláé...sokan fekszenek benne, gyakran cserélődnek rajta a lepedők, az ágyneműk, az emberek...sokat tudna mesélni, sokat örülne, sokat sírna... valahogy minden "betege" nyomot hagy rajta, benne...azoknak akik körülötte dolgoznak, minden ágynak megvan A BETEGE...aki valaha ott feküdt, talán meggyógyult, talán meghalt...valamiért nyomott hagyott a dolgozó lelkében és ha arra az ágyra néz, az az egy beteg fog eszébe jutni...mert nem lehet elgépiesedni, és mindenki lelkét "megüti" egy-egy eset...és ez bár nagyon nehéz, de így jó...már nekem is van egy ágyam...Medárd ágya az intenzíven...akárhányszor elmegyek előtte, mindegy ki fekszik éppen benne, látom magam előtt ahogy ott simogatják a kezeit, az édesanyja és Zs...és látom a kötést a fején, és látom alatta azt a sérülést, amit láttam, mikor behozták...NYUGODJ BÉKÉBEN MEDÁRD!
2005. november 22., kedd
A várakozás rossz, a várakozás idegesítő, a várakozás idegtépő...főleg ha az embernek, vagy ismerősének,vagy hozzátartozójának van valami baja...én is gyűlölök várakozni, de kénytelen vagyok...a bankban, a mobilcégnél...a tescoban...a boltban...a postán...az életben...mert muszáj...és eszembe nem jutna az előbb felsorolt helyeken kopogtatni, vagy bemenni egy zárt ajtón, mert azt gondolom, hogy ott senki nem dolgozik...igazán elmondhatom magamról hogy béketürő és empatikus egészségügyi dolgozó vagyok, nagyon át tudom élni a betegek érzéseit, fájdalmát...de az utóbbi időben elvesztettem a türelmemet...már gyesről visszatérve is riasztó volt szembesülni azzal, hogy 5 év alatt milyen gépiessé, futószalaggá vált az ellátás...az osztály, ahol dolgozom, két oldalról közelíthető meg...az egyik bejárat a váróteremből nyílik, itt várakoznak az ambuláns betegek...a másik ajtó az ambulanciáról nyílik...itt hozzák be a súlyos sérülteket...amit az ambuláns betegek nem látnak persze...ami valahol nyilvánvaló, hiszen nem kell mindenkinek végignézni, ahogy a mentőből betolnak vérző, haldokló, fulladó stb...súlyos sérülteket...volt egy ügyeletem...egy nagyon nehéz...nagyon fárasztó...egész nap "indokolatlan" vizsgálatokat végeztünk...elgondolkodtam azon, hogy milyen nevetséges sérülések miatt képesek az emberek este, éjjel, hétvégén bemenni az ügyeletre...persze ott mindig vannak...ezért kapják a pénzüket...szóval a kb. 80. kisujj, nagyujj, kislábujj stb. röntgen után hallottuk, hogy az ambulancián egy beteg megpofozott egy rezidens doktornőt, mert már 2 órája kellett várakoznia...mert egy öngyilkosság céljából begyógyszerezett beteg miatt, kicsit megállt a betegellátás...olyan fáradtság lett úrrá rajtam...itt vagyok már 18.órája és nagyon unom, nem akarok többet ügyelni, nem látom a szépségét, nem látom, hogy segítek...nem látják, hogy mi miért vagyunk...és akkor hoztak két sérültet...egy anyát és fiát...felrobbant otthon a kazánjuk...az egész testük megégett, a légutaik is...hozták őket röntgenre...hogy milyen állapotban van a tüdejük...sokáig ott voltak a röntgenben, mert közben még több vizsgálatot végeztünk...közben az ambuláns betegek a súlyos kézujj, lábujj stb sérüléseikkel odakint annyit érzékeltek, hogy nincs semmi mozgás...és akkor valaki benyitott az ajtón...csak álltam, mert nem is jutottam szóhoz...bevonult kb. 15 beteg és megkérdezte egy férfi, aki legelől állt: ITT NEM DOLGOZIK SENKI???? lepörgött előttem az egészségügyben eltöltött 15 évem, minden, a szakmai szerelmem, a hitvallásom...de mindez kevés volt az adott pillanatban...úgy éreztem magam, mint egy lábtörlő...sírni tudtam volna...az asztalon a két élet-halál közt lebegő ember...ennyit tudtam mondani: az asztalon két súlyos sérült fekszik...egyébként szeretném megkérdezni, hogy egy bankban be mernek-e kopogás nélkül menni egy csukott ajtón? válasz: ott legalább adnak sorszámot...mindezt úgy, hogy hozzámvágta a kérőlapját...ennyi volt a jelenet...sorszámot...az egészségügyben...ez jó...egy sűrgösségi ambulancián...szégyellem magam...nem kellett volna visszaszólnom...vártam, hogy fel leszek jelentve életemben először...nem történt meg...de ennél sokkal rosszabb, ami történt...nem érdekelt volna...valami megtört bennem...azóta nem imádom a munkámat...most nem vagyok empatikus...és igen, ha tehetném, most egy darabig be se tenném a lábam a kórházba...MERT EBBEN A ROHANÓ VILÁGBAN, AHOL SENKINEK SINCS IDEJE VÁRNI, MOST MÉG JOBBAN BELÉNK RÚGNAK AZ EMBEREK, MINT EDDIG...miért írtam le? mert valaki mindig van az ajtó, az ablak másik oldalán...és ő is ember...mint mindenki más...
2005. október 3., hétfő
Ugorj!
Tudnod kell milyen mély az a gödör.
Te magad ástad.
Csak Te tudod, mennyit kell zuhannod, hogy az aljára érj.
Mert nem bírsz már kapaszkodni, elfogyott az erőd.
Ha nem adod fel, csak lógsz a levegőben tovább, tovább, tovább…
És majd magától elszakad az a fűszál.
Előbb-utóbb úgyis leesel.
És akkor már nincs tovább lefelé, csak felfelé mehetsz.
Nehéz lesz kimászni…meddig ástál? Meddig küzdöttél?
Ugyanazt azt erőt, amit a gödör ásására fordítottál, most fordítsd a kimászásra, sokkal nehezebb…
De ha elkezded, ha elengeded, ha lent leszel végre, hamarabb indulhatsz fel…
Ugorj már!
Engedd el!
Azt mondod félsz…
Nézz fel, mielőtt ugrasz…
Látsz valakit odafent? Egy szülőt, egy barátot, egy gyermeket, egy valakit, akinek még nem látod az arcát, de tudod, hogy ott van… Nem, Ő nincs itt, hiszen akkor most nem lógnál ott, ahol vagy…Őt ne keresd…
Látsz valakit?
Igen?
Várnak odafent.
Téged.
Hogy újra önmagad legyél.
UGORJ MÁR!
ÉS MÁSSZ…
Várunk itt fent…
AZ UGRÁS
Beteg volt?
Magányos volt?
Adósságai voltak?
Szerelmi bánata?
Csalódott a gyermekeiben?
Csalódott az emberekben?
Volt valami, amire nem tudott, vagy nem akart már megoldást találni.
Lehet, hogy akkor, ott döntötte el.
Lehet, hogy már rég tervezte.
Egy nő 54 évesen meghozta a döntést, ami egyszeri, hogy nem az életet választja.
Le akarta tenni a tervét.
Biztos módszert akart.
Leugrott.
Magasról, egy felüljáróról.
Egy kórházban ébredt.
Azt mondták, intenzív osztályon van.
Eltörtek a csuklói, a bokái, a combjai, a csípői, a medencéje, a bordája, a gerince.
Egyetlen dolog maradt épen.
A tudata.
Az, amit el akart veszíteni.
Egyetlen kérdés maradt benne:
Mi ez most?
Büntetés?
Ajándék?
Nem tudja még a választ.
EGY MOSOLY
Reggel elhatározta, hogy lemossa az ablakokat.
Valamivel le kell foglalnia magát, nem akar gondolkodni.
Rossz az ébredés, olyan álomtéli éjjel után, ami kozmikus távolságra van a valóságtól.
Álmaiban még érzi, mi az, boldognak lenni.
Valóságban már nem.
Mikor elvált a férjétől, összeomlott az élete. Mindent elölről kezdett, mindent egyedül. Abból merített erőt, hogy van egy csodálatos lánya, miatta muszáj erősnek lenni, nincs más választása.
Őt és az unokáját várta mára, de reggel telefonáltak és lemondták.
- Persze drágám, nincs semmi baj, dehogy haragszom, majd jöttök legközelebb!”
Nehéz ezt kimondani, közben már kicsordultak a könnyei. Nem tudja megszokni, pedig nem először érzi ezt. Sokszor kellett már mosolyognia könnyein keresztül, hogy a lánya ne vegye észre, hogy gyenge.
Megint egyedül lesz, ezen a hétvégén is.
Igen, az ablakpucolás jó lesz, az sokáig tart, sok az ablak is.
Mire befejezi délután lesz, este majd nézi a TV-t. Korunk kalitkája,magányosok drogja.
Először csak zenét hallgatott, később rákapott a villogó dobozra. Szánalmasnak érezte magát.
Magányos, és bezárja magát a lakásba, a külvilág a TV.
Felállt a székre és nekifogott leszedni a függönyt.
Csak egy reccsenést hallott, a következő, amire emlékszik, hogy fekszik a földön és sajog a válla.
Felállt, a fájdalma csak fokozódott.
Telefonálnia kell?
De kinek? A lánya vidéken van.
Rájött, hogy nincs senki, akit most megkérhetne, hogy segítsen.
Fájdalmához újabb fájdalom társult, ismét fel kellett ismernie magányát.
Tárcsázta a mentőket.
Gyorsan jöttek, felkötötték a karját, beültették, elindultak.
Az úton végighallgatta az összes létező új autótípust. Szeret beszélgetni, de most úgy érezte, nem szólalhat meg. Ő most nincs ott, nem létezik, ő egy tárgy, nincs joga beszélni. Egy senkinek érezte magát.
Egy kiszolgáltatott senkinek.
A kórházban a helyzet csak tovább romlott.
A mentőben még csak EGY senki volt, itt pedig EGY a sok közül.
Az orvos, aki fogadta ideges, türelmetlen volt, megjegyezte, hogy „jó lenne már végre ebédelni”.
Elküldték röntgenre, addig úgy sem tudják milyen komoly a sérülése.
Meg sem vizsgálták.
Beszólították.
Az asszisztens éppen a kolleganőjével beszélgetett.
Ő nem szólt már, csak állt ott mint egy szárnyaszegett madár. Majd megmondják mit kell csinálnia.
Egy pillanat volt csal.
Az asszisztens felé fordult, rámosolygott és ennyit kérdezett:
- Mi történt a vállával asszonyom? Elesett?
Elsírta magát. A rosszat, a megaláztatást tudta tűrni, azt már megszokta, megedzette a lelkét az ilyen helyzetekhez. De ez most más volt. Valaki HOZZÁ szólt, kedvesen.
- mi történt asszonyom, miért sír?
- Maga az első ma, aki kedvesen szólt hozzám.
2 élet egy rövid pillanatra keresztezte egymást.
Szebbé tették a másik napját, egy aprósággal.
Ami nem is olyan apró.
Persze nem is sejtette,hogy az a kedves asszisztens magányos, ő is terheket cipel, nyomja a súly.
Reggel még ő is azt gondolta, megint egy nehéz nap, egy nehéz ügyelet.
De neki is jobb kedve lett.
Mosolygott minden betegre, de ez a hölgy, ez más volt.
Tudtak örülni az élet apró örömének, az apró csoda is csoda,csak képesek vagyunk nem észre venni, mert csak a nagyokra várunk.
Bemutatkozás
vannak dolgok, amit le kell írnom, főleg a munkám során tapasztalt dolgokat...Linkek
Régiek
Egyéb
Reklám
